Ez a kép, ha valaki nem jönne rá - egy montázs.      

Felül: a Déli-sziget Arthur hegyláncának csúcssora fölött, a felhőket egyidejűleg sárgítja a lemenő Nap és árnyékolja az ellenoldalról, talán maga: Természettündér.  

Középen: kóstoló az Északi-sziget Coromandel-félszigetén található különleges sziklaképződményekből, a háttérben, a ”hasraesésre hajlamos tündérvár” látható.

Alul: a lemenő Nap, utolsó, vörös jajdulását, tulajdonképpen bárhol megörökíthettem volna, de elárulom, a Fox-gleccser völgybejáratánál tettem meg, a Déli Alpokban, a Déli-szigeten.                                          

Idáig tartott a bevezetés, ezek után a képek végigkísérik a szemlélőt az Egy marslakó meséi című könyv történetének útján. Az utazás az Északi-szigeten indul, ahol az ország legnagyobb városa, Auckland repülőterén landoltam.

Ez a táj, tulajdonképpen – semmitmondó, és mégis, íme, az általam édenkertnek nevezett terület, békét, nyugalmat sugárzó, egyszerű, mégis intenzív színeivel. 

A Coromandel-félszigeten megtalálható, ún. katedrális-kövek közül, ő, a leglátványosabb. Bár a festőmesternek igencsak billegős lehetett a létrája, hiszen a csíkok kissé elmaszatolódtak, de ezen a helyen mégis, valódi áhítatot éreztem. Nem szükségeltem az érzethez, sem csengettyűszót, sem imamormolást. Bár a kép összhatását kissé elrontja a tábla, de legalább a méretarányokat érzékelteti, kb. két méter magasan viseli a tetejét.

Új-Zélandon a páfrányok, nem szégyenlősen bújnak meg nedves helyeken, az aljnövényzet közé, hanem egyszerűen - fa méretűek! Láthatóak kisebb fajták, bokrok is, embermagasságúak, de az igazi nagy, a king-, vagy black-fern megtekintése, komoly nyaktekerészet-mutatványt igényelt az emberméretű – embertől.

Rotorua-Waiotapu. A különleges park nemcsak gejzírt tudott felmutatni, hanem emberszem számára hihetetlen, másféle utóvulkáni jelenségeket is. A zöld színű valami, az tó, a narancsvöröset pedig, a Föld mélyéből felhozott, itt kicsapódott ásványok és a furcsa körülményeket kedvelő, algák, baktériumok alakítják. A lebegő pára, nos, az forró volt. Szerencsére a fotó szagtalan, így most csak képzeljünk oda tonnányi záptojást…

Szintén Rotorua-Waiotapu.

Neeeem! Ilyen színű víz már nem is létezhet!

Pedig semmi fotótrükk, semmi digitális machináció, a táj, a tó (!) ilyen volt!

Új-Zélandon, sokszor támadt rám, valami „másbolygó-érzet”. De ha elsuttogtam: talán eltévedtem a 24 órás, hosszú repülőúton és nem megszokott Földünkön landoltam, olyankor Tengerszemű mindig kinevetett.

Rotorua városkában kellemesen simul össze a modern épületek sora, az őslakók (?) a maorik művészetét bemutató faragott oszlopokkal. Elég félelmetesek az arcábrázolásaik, de valószínűleg ez is volt a céljuk, hiszen harcos nép voltak.

A (?) értelme világossá válik, mindenki számára, aki a könyvet már elolvasta.

Lake Taupo, az ország biztosan legnagyobb és talán a legmélyebb tava. Furcsa múltja van, hihetetlen jelenségeket mutat, pedig milyen szép, szelíd, békés a külleme…

A távoli vulkáni kúpformára emlékeztető hegyek, valóban vulkánok. Csak most éppen alszanak. Közelről nem láttam mást belőlük, mint fenyvesbe csomagolt szelíden emelkedő hegyoldalakat.

A kép Wellingtont mutatja, a Mount Viktóriáról nézve. Ő az ország fővárosa, az Északi-sziget déli végén fekszik, egy nyitott (vagy tátott) szájat mutató, óriási öblöt körbevéve.  A hely klímája kissé kellemetlen, megtapasztaltam, valóban az eső és a szél városa. Legalább is télen.

Wellingtonban is érdekesen, mégis harmonikusan simul össze, múlt és jelen építészete. Jót mosolyogtam azon is, egyes épületek akár a Budapesti Nagykörútról emigrálhattak ide. Ezen a tájon sok mindent nem értettem, így azt sem, miként lehet ennyire csendesen, szagtalanul közlekedni? Meg is kérdeztem vendéglátómat: melyik bolygóról vásárolja országod a benzint?

És miként lehet ennyire olcsó?!

Előttünk a Déli-sziget. A két nagy sziget között lehet repülővel is közlekedni, mi, a ferry-t, az óriás komphajót választottuk. Nem tűnt unalmasnak a három és fél órás utazás. Hajnalszürkéből indultunk, aztán a jókedvűen ébredő Nap, napsárgára varázsolta még a fehér hajótestet is, majd később átfestette a világot, egyszerűen – mesekékre.

Hmm. Szebben beszél a színes fotó, mint a könyvben a fekete-fehér…

Milyen évszak van most nálatok?

Ezt a kérdést többször feltettem. Mit kaptam válasz gyanánt? Nálunk az a tél, amikor minden össze van keveredve! A megállapítás, persze nem az ország minden területére érvényes. Lassan megtapasztaltam, vannak helyek, különösen a szigetek közepén, ahol télen, európai fogalmak szerint is – tél van, máshol, az enyhe, kiegyenlített klíma áldásos hatásaként, egyszerre díszlenek a bokrokon: termései és virágbimbói is. 

Természetesen, a képen látható nárciszok, nem az épp megérett sütőtök virágai!

A Déli-sziget északi részén, az óriási Tasman-tenger partján, sok kisebb, hangulatos öböl látható. Mindegyik egyéniség, más-más csodákkal szórakoztat. A kép az „aranypartot” mutatja, nevét a szép sárga homokjáról, kellemes, langyos tenger vízéről kapta. Néhol igazi vadregényes a táj, máshol sűrűn beépített üdülőövezet.  

Ez, egy furcsa ország, természettündérének igen jó fantáziája van. Itt még a tengeri csillag sem elégszik meg öt karral, vagy lábbal. Lehet megszámolni, bár, nem kizárt, hogy a jószág, néhányat a hecc kedvéért maga alá is hajtogatott.

Ha a Nap morcosan elbújik a felhők közé, akkor előfordul, hogy a tenger csak pasztellszínekre képes, a harsányakat, meghagyja a partnak. Ott a zöld (télen is!), nagyonzöld, a távoli hegylánc, ahol nem visel havas sisakokat, ott, nagyonkék!

Milyenek lehetnek ugyanezek a színek – nyáron?

A Déli-sziget nyugati partja, hála a sok csapadéknak, igazán buja, vadszépségű. Sőt, itt is volt „vadnyugat”, aranylázzal. A kisvárosban, Charlestonban sok szerényen felszerelt hotel volt ezekben az időkben és néhány ház „lányokkal”.

A háttérben a Paparoa vonulat hegyei, a lemenő Nap fényében.

Képtelen voltam megszokni, hogy ezen a tájon, mindig, mindennek – más színe volt…

Az előbbi hegység, most épp a mályvaszínt próbálta fel magára.

Szép, szép, na, de ennyi az egész naplemenés-varázs? Természettündér meghallhatta a reklamációt, mert azonnal változott a kép…

Na, azért!

Ez, a pár perccel későbbi jelenség már olyan, mintha valaki összemontírozta volna a vad színeket hordozó eget, egy sűrűn vonalazott énekfüzettel.

Utaztunk tovább, a vad-nyugati parton és én, folyamatosan csodálkozni kényszerültem. Hogyan képes a természet, minden öblöt másként feldíszíteni? Aztán útitársam csodálkozott, hogyan vagyok képes olyan okosat mondani, hogy:

nézd, a tenger, a víz – gömbölyű! Nem engedtem az igazamból, hiszen, bár nem túl, határozott, az ív, de – mégis, észrevehető!

Amikor azt hittem, az élményt már nem lehet fokozni, akkor jött Punakaiki, a palacsintaszikla-együttes. És megmutatta! Többek között az árnyékok játékával, hiszen ha nem szabályos mértani idomok, árnyékot vetnek egyáltalán nem szabályos síkokra …

… bezzeg a palacsintarétegek! Őrzik magukon, még széttördelve is a szabályos vízszintest. Hihetetlen, de ezen a nagy páratartalmú tájon, ami távolra, vagy épp árnyékba kerül, azonnal megkékül. A kékárnyékból elővillanó csillámok – talán a palacsinta-alapanyagból, a kristálycukor…

Már megint velem van a „másbolygó-érzet”.

Bár, utunk során egyre közelebb kerülünk a Déli sarkhoz, a tengerparton még mindig sorakoznak pálmafák. Ők, itt a nikau pálmák. A „gyerekek” még guggolnak, a felnőttek már magasra nyújtóznak, s törzsükön - mint ortopéd módon hosszúra nyúlt nyakon, a nyaknyújtásra alkalmas gyűrűsor -, vízszintes csíkozatot viselnek.

Ez, kérem, nem optikai csalódás, hanem létező jelenség, sorozatszivárvány, ami itt gyakran látható. És gondolom, más, hasonlóan nagy páratartalmú tájakon is „őshonos”. Mikor először találkoztunk a szokatlan szivárvánnyal, a lábam lemerevedett, a szám kitátódott, óriási szerencsém volt, hogy kezem, automatikusan nyúlt a fényképezőgépért, mert ez a furcsaság, egyetlen pillanat alatt teríti be az eget – és pillanat alatt foszlik széjjel. Legalább is, akkor és ott, ahol én láttam.

A Déli Alpok 3000 méter fölé nyújtózó csúcsai sem képesek mindig, ugyanolyan ruhát viselni. Hol, a Naptól irigylik el a fénysárgát, majd magukra öltik a frissen sült tégla színét…

… reggel, pedig bizonyára álmosak még, ezért láthatjuk rajtuk, a kötelezően előírt kék pizsamát. A kép közepén (ez látszik) a Fox-gleccser kanyarog. Ami nem látszik, az, hogy a gleccser (köszöni szépen, jól van) lecsúszik, ide a – tengerszintre! Az esőerdőt magára hagyva, pár száz méternyi, vízszintes úton megtett séta után, ez a kép fogadott.

A hósapka, a Déli Alpok legnagyobbján, a 3753 m magas Mount Cook-on ül. Cirka 20 évvel ezelőtt megrázta a földrengés, le is pottyant a fejéről az aktuális hókupac, magával sodorva egy nagy sziklatömböt is, de az ország legmagasabb hegye státuszát, így is megőrizte.

Kicsit nehezen tudtam befogadni a tényt, hogy Új-Zélandon a víz, nem feltétlenül – vízszínű! A tengerrel a fény szeret játszani, de a kisebb vizek sem akarnak lemaradni, kioldják szorgos munkával, a föld mélyének ásványait. Így alakítanak magukból vöröset, sárgát, barnát, furazöldet, talán még más színeket is, hisz nem mondhatom el magamról, hogy az összes vizet meglátogattam.

„Tükrös” fotót lehet, bármely, tavakkal büszkélkedő országban készíteni, de kevés ország mondhatja el magáról, hogy a magashegységtől, a tótól, alig pár kilométerre ott tartózkodik a tenger is. A kép, Lake Mathesonnál készült, a legfehérebb csúcs pedig az ország csúcsa, a Mt Cook.

Na, rajtam kívül, kinek van még „másbolygó érzete”? Pedig ez is csak fény-szín játék, egy naplemente.  A fekete ív, a móló, a kép persze a nyugati parton készült, pontosabban Hokitikánál.

A szigetek közepén, télen, valóban tél van. Sok hóval, zúzmarával, egyedül a vörösfenyők őrzik - dacolva mindennel – hihetetlenül lángoló vörösüket. Hát, igen, ez a földrengés által megcibált (vagy lestemplizett) hegy is jobban mutat színesben!

Olykor feltettem magamnak a kérdést útközben: biztos, hogy még itt vagyunk, ebben a különlegesen színes országban? Egyáltalán, még ezen a bolygón? S mert ez hangosan történt, Tengerszemű gyakran kinevetett.

A Maruia folyó, melyből a földrengés alkotott vízesést. A hirtelen előbújó Nap is hozzáalkotott valamit, egy határozottan zöldülő vízsugarat.

Na, ez a fotó is jobb - színesben!

Mondtam már, hogy ez az ország, a színeivel-fényeivel, elvarázsolt? Nos, így néz ki a tenger napébredéskor, mikor még kissé bizonytalan, talán ezért nem tudja eldönteni: fiú-e, vagy lány?

A férfikéz hosszúságú, pipi nevet viselő kagyló, héja, normálisan csak áttetsző, homokszínű. Ám a jókedvű napfény képes még őrá is a teljes szivárvány csodáját rávetíteni.

A vörösen sárguló magas part és a (bizonyára kíváncsiskodás miatt) leborult fenyő képét, akárhol készíthettem volna, ám én, a Tasmán-öböl partján követtem el.

Az ide-oda kunkorodó, hullámzás által rendszeresen összeborzolt, fekete vízinövényekre az itt lakók úgy mondják: a tenger haja. A sziklán pedig, nem pucércsigák heverésznek, hanem – fókák.

Természettündér olykor álmodozik, talán ezért alakított ennyire lágy színeket, aztán mókás kedvében megtekergette a homokos, kavicsos partrészletet is. 

Nelson város piacán, sok más érdekesség mellett, a szépen, igényesen megmunkált, fa dísztárgyak is megállítottak. A különleges klímán (télen is!) növekedő növények évgyűrűi szélesek, nem szükséges sokat babrálni a tárggyal, elegendő megmutatni, mennyire szép tud lenni, maga a fa.

Néha a Nap, csak úgy egyszerűen ébred. Az égbolt feketéből, kékre halványul, majd az emberszem rájön, ahol már a legintenzívebb a sárgulat, onnan fog a fényadó égitest -azonvást megérkezni. 

A kép, pusztán a telt színeket demonstrálja. A hegység - az Arthur vonulat -, mert távol van, ezért muszáj kéklenie, a domboldal kötelezően, harsányan zöldül, a körtefákon ottfelejtődött levelek pedig a rézfúvósok színeivel kísérleteznek. A kép – télen készült!

Ő, a banksia. A szép, sárga kukoricacsutka a virágja, a sáros vízben megfőzött kukoricák – a termései. Nem én pakoltam fenyőfára a furcsaságokat, a bokornak, egészen egyszerűen, tűlevelei voltak. A növény mögött az égbolt látható és egészen úgy kéklik, mint Európában.

Hmm. Kicsit (na, jó, nem kicsit) ingattam a fejem, mikor megtudtam, ő is banksia. Végül is, sokszor az édes testvérek sem hasonlítanak egymásra…

Az életnagyságú „sündisznó” a virág, a hasonló méretű, szürke bumszlik, a rajtuk lapuló szájszerűségekkel – a termések. Mikor egészen érettek lesznek, a szájak kinyílnak és szerteköpködik a magokat.

Mikor a legyezőpálma életerős, jókedvű, vidáman mereszti az ég felé, sárga végű, zöld levélceruzáit. 

A Tasmán-öböl egy részlete, hajnalban.

Ebben az országban Természettündér kissé giccses dolgokat fest, de mert ezt ő, maga teszi (rásegítés nélkül), így amit alkot, inkább egy különlegesen színes - meseország.

Ha a Déli-sziget nagyjából olyan hosszú, mint Európában az Alpok és végigrohan rajta egy ugyanolyan hosszú hegyvonulat, akkor én miért is csodálkozom, hogy mindenhol; vagy tengert, vagy hegyeket látok? Esetleg mind a kettőt…

Mikor még csak képeken találkoztam az ilyen erős (mondhatnám: tüsszentésre ingerlő színekkel), gondoltam, az itt élő embereknek erre van igényük, ezért ilyen a nyomdatechnika…

Aztán megtapasztaltam, itt, egyszerűen – ez a természetes! A páfrány öreg levele, ahelyett, hogy nemes egyszerűséggel elszáradna, még hosszasan díszíti magát az aranybarna színnel!

A Déli-sziget legészakibb csücskén járva, az szaladt ki belőlem: ez a szín, már „örömzöld”, a táj, így fejezi ki, mennyire boldog, hogy a végtelen tenger mellett – itt lehet!

A napébredés olykor különlegesen sejtelmes. Ezen a reggelen úgy éreztem: ez a szín, egyszerűen leírhatatlan, megnevezhetetlen, csak a fotó tudja bebizonyítani – létezik!

Miközben a Tasmán-öböl mentén, az égbolt jobb fele, az előbb bemutatott sejtelmességgel foglalkozik, a bal fele önállósítja magát, alakítva így az égi bárányokból – violaszíntől, a rozsdáson át, az éretlen narancsig terjedő árnyalatokat. Szegény tengertükör meg meghasonlik önmagával, melyik színt is próbálkozzon jól visszaadni.

 Az alig egy méteres, dagály által kisodort cápacsemete, ugyanolyan élettelen, mint a fekete-fehér képen, csupán a burkolata tűnik így, életszerűbbnek.

Új-Zélandon nem volt szükségem készpénzre, még a piacon is tudtam bankkártyával vásárolni. Az itt töltött utolsó napon pakoltattam ki vendéglátómmal a pénztárcáját. A bankjegyek, a képes felükön – arcokat viselnek: nevezetes emberekét, de hátoldalukon – milyen kedves ötlet is -, a táj, nevezetes, őslakó madarait. 

Ez a legyezőpálma együtt szomorkodott velem, mikor a búcsúzásra került sor. Nehéz szívvel jöttem haza, megszerettem a tájat, arról a bizonyos tengerszínű szempárról már ne is beszéljünk…

Visszavágyom.

Ekkor és Itt született meg mesélő-énem és most dolgozik szorgalmasan, mert hiszi, ha elég sok szép történetet kimesél magából, összejön majd egy repülőjegy ára egyszer, na hová?

Hát persze, hogy Új-Zélandba!